·· Babának ··

Sem levél, sem bűnös gondolat, Sem harmatcsepp, sem borús hódolat, Sem napfény, sem hideg zivatar, Sem föld, mely csendben eltakar. Sem papír, a szórejtő anyag, Sem víz, mely édes éltet ad, Sem erdei fák buja lombjai, Sem tavaszi rétek bogarai, Sem a hegyről rohanó patak, Sem az arra szaladó utak, Sem állat, mely embernek való, Sem ember, mely Istentől való Meg nem állít soha, Mert szóból nem értek.

Robban a reggel és ébred a nép, Felkel az ember és lát csodaszép Gyermeki arcot, morogva kelőt, Öltözik, alszik és bámul a rőt Reggeli napba, ha pislog a szem, Elvész a hajnal e szép reggelen. Tépd szét minden láncod, ne várj a holnapra már! Üvöltsd, míg bírja a torkod, ez itt az élet, nincs már határ! S indul az élet, újra a tegnap, Felkel, utazik, munka és alhat. Nem bonyolult ez az emberi lélek, Kell neki szép szó, hangok és fények, Mert sötét az éj és nedves a reggel, Életet játszhat az, aki felkel. Tépd szét minden láncod, ne várj a holnapra már! Üvöltsd, míg bírja a torkod, ez itt az élet, nincs már határ!

Húsz éve már, hogy igent mondtál nekem, És azóta minden nap ajándék nekem. Nem voltunk mindig hősök, se hibátlan pár, De amit együtt építettünk, örökre megmarad már. Volt, mikor elvesztünk a hétköznap zajában, De este a csendben ott ültünk egymás karjában Két gyerek lett belőlünk – egy-egy tükör talán, Bennük látom, amit ketten raktunk össze szilárdan. Ez az ami vér és ez az ami dac, Ez amivel a világgal szembe szállhatsz. Nem kérdés, hová visz a végzetem, Mert Te vagy az otthonom, és az életem. Emlékszem, mikor először főztél nekem borsót És azóta sem ettem még oly keményet s oly jót. Ma már máshogy fáradunk el, más gond jön elénk, De a kezed a kezemben ugyanúgy az enyém. Néha vitánk volt, és volt, mikor hallgattunk, De a hátunk mögött sose szóltunk másnak rólunk. Együtt tanultuk meg, mit jelent maradni, Nem csak szeretni — de minden nap újra választani. Ez az ami vér és ez az ami dac, Ez amivel a világgal szembe szállhatsz. Nem kérdés, hová visz a végzetem, Mert Te vagy az otthonom, és az életem. Ha majd lassul a világ, és nagy lesz a csend, A fotelben ülve is tudni fogom: megérte minden perc. Ez nem csak idő – ez közös élet, súly és fény, És bármi jöjjön, veled mindig teljes az én. Ez az ami vér és ez az ami dac, Ez amivel a világgal szembe szállhatsz. Nem kérdés, hová visz a végzetem, Mert Te vagy az otthonom, és az életem.

Egymásra néztünk, de szó már nem akadt, Fakóvá vált minden, mi a lángból megmaradt. Az eskü szava, mit szívünkbe írt a tűz, Ma már csak hamu, mely halkan múltat űz. A ház is néma már, csupán árnyékok tanyája, Hol egykor álmaink szálltak szobáról szobára. Most sötét, gyomrot tépő édes emlékek háza, Melyekre lassú csend borul, mint az éji tájra. Hiányod lengi be a falakat, s illatod helyett Csak kacajod emléke kapargatja fáradt torkomat. Az üres szoba itt fent, melyben még nemrég aludtál, Most vádlón s hidegen áll, mint egy elhalkult talán. Konok, felnőtt aggyal elnyomott gyermeki szív Dobog még bennem s biztatva új kalandra hív. De van-e még erő benne, van-e még hit vagy akarat Vagy túl sok már a vélt tudás, a fáradt gondolat? A szív szeret, s ha a szó nem is mondta ezt eleget, Remélte, monoton s állandó dobogása nyújt biztos szigetet. Mert a szív szeret s táplálni óhajtja a reményt, Hogy a hamvak között a parázs egyszer még újra ég.

A hajnali köd még rágja a tájat, de illatod emléke az ágyból kirángat. Mint ezüst ököl ver arcon a reggel, hogy nem vagy már itt, nem mellettem fekszel. Még szédítve szorít az altató nyomása, de megnyugvást nem adhat, nincs ilyen hatása. Óriás dominókkal küzdöttem az éjjel, rám boruló hasábok közt kitartó szívvel. De elmúlt a hatás és elmúlt az álom, itt vagyok újra a magányos világon... Elhalkuló szavaidon még táncot jár az elmém, reményt horgol a szövetbe, szakadozva, gyengén.

Hiányzik a jó és a rossz így együtt minden, Mert nélküled az élet oly kietlen. Hiányzik a társam, a szívem a mindenem A barátom, a szerelmem, a kedvesem. Hiányzik a hangod, a lényed, az érintésed, az illatod, ízed, a sóhajtásod, A szerelmes s a dühös pillantásod, a reggeli kóc s az esti fáradság. Hiányzik a főztöd, a csókod, a törődésed, a nyakam köré font karjaid. Az a huncut mosoly ami elcsábított, az a halk kacaj ami táncra hívott csendesen.

A mai nap április bolondja s én a tiéd amíg élek, Hogy a közös sorsot megromolni hagytam a legnagyobb vétek. Álmatlan vágyódásaim közt csak a hit tartott ébren, Hogy úgy látod majd ahogy én s megöregszünk szépen. Apró kéréseid gyakran csak múló hóbortnak véltem, Mire felismertem a valóságot már régen elkéstem. Neked most nem kellek, sem testben sem lélekben, Csak a remény marad, hogy egyszer még elérem. Mikor még gyermekként megláttalak csak hisztisnek hittelek, Pár szó beszélgetés után már tudtam, hogy tévedek. Meg is ígértem neked akkor, hogy a feleségem leszel, De kis csirke voltam még s te csak kinevettél. Most negyed évszázaddal a hátunk mögött épp elválnak útjaink, Két gyermekkel áldottak meg minket ez idő alatt az égiek. S bár akkor kinevettél, s eltelt hibáim miatt így teszel tán ma is, De tudom s ígérem, hogy öreg fejemet még tartani fogják a vállaid.

Éjjel a csillagokban, reggel a hajnali ködben Csak Téged látlak, Minden pillanatban. Hallom a hangod a szélben, Hallom a madárcsicsergésben. Illatod érzem az étel gőzében, S rám ül a keretben is bőszen. Éjjel megriadva is alakod látom, Ahogy táncol a Hold az arcodon.

Kihűlő hamvak között kapargató piszkavas, Csalódott fém csak, tűz nélkül a por alatt. Hideg magányában kutat még parázs után, De azt már nem találhat csak kihűlt nyomát. Volt köztünk egy fonal, mely észrevétlen felfakadt, Nem tépte senki, csak elfáradt benne a szál. Ujjaim közt őriztem, mi belőle még megmaradt, Próbáltam csomót kötni rá de nem bírta s elszakadt. Sokáig reméltem, hogy lehetek még a kék madarad, De a te valóságod már másnak őrzi csillagát. Így tovább már én sem áltathatom magamat, Kívánom hát neked a világ minden boldogságát.